فاس‎

Nem hiszem, hogy azért vált Marokkó a legnagyobb élménnyé, mert még friss az emléke. Hiába a sok nélkülözés, kényelmetlenkedés, mégis vonz. Teljesen más kultúra és mentalitás, azt sem bántam, hogy kilógtunk. Hogy megnéztek. Élvezettel figyeltem az ottani népek kultúráját, életét, idegenként, de nem egészen kívülállóként. Az ember pár nap alatt beleszokik. Ugyanakkor rengeteg türelem szükséges.
Ma reggel jutott eszembe, hogy azt talán nem is írtam, hogy érkezésünk után (az elmondhatatlanul lepukkant, gyomorforgatóan piszkos, átható szagú hotelbe), miután megkaptuk a szobát, amelyet az előző pillanatban hagyott ott iszonyat mocskosan egy korábbi vendég (legyek köröztek az ágy körül, csak a még visszataszítóbb hatás kedvéért) milyen élvezettel majszoltuk a csupasz belgiumi kenyeret magában. Még nem mertünk a helyi étkezdékhez közeledni, és másunk nem maradt. Szerintem kívülről figyelve elég nevetséges látvány lehettünk, ahogy undorodva a bútoroktól, igyekezve semmihez sem hozzáérni leltünk élvezetet az egyetlen biztos pontban életünkben: a belga kenyérben eddig nem csalódtunk. Utána persze már az étkezdékkel is kezdtünk egyre jobban megbarátkozni és az első napos McDonalds-túrát felváltotta a helyi kaja.